2013. augusztus 20., kedd

"Miért nem hiszed, Hogy maga az élet a kincs?" (Emberek)


"Valamit vársz, de nem jön.

A hited elköszön.
De sose feledd,
Hogy nem járt le még a jegyed."

Mindannyian várunk valamire vagy valakire. Nagyon sokan mindkettőre. Állandóan a jövőben élünk, soha nem vagyunk elégedettek. Olyanok vagyunk, mint a szegény ember és a felesége abban az orosz népmesében, amelyben a férj kifogja az aranyhalat a tengerből, és a halacska cserébe a szabadsága fejében felajánlja, hogy egy kívánságát teljesíti. Talán mindenki emlékszik, hogy először csak egy új teknőt kér a régi lyukas helyébe, és amikor hazamenve látja, hogy kívánsága teljesült, a felesége bolondnak nevezi, és visszazavarja a férjet, hogy kérjen házat, gazdagságot, aztán a végén hatalmat. A mese végén aztán mindent elveszítenek, és újra ott állnak a lyukas teknő mellett. 
Vajon én most mit kívánnék egy aranyhaltól? Amikor beteg lettem, gyógyulást és egészséget kívántam volna. Amikor egészséges voltam, akkor az anyagi dolgaim megnyugtató megoldását. Pedig az anyagi javakon túl sokkal több és értékesebb dolog lehetne osztályrészünk! 

Augusztus 17-én megkaptam az UTOLSÓ kemoterápiát. Ez volt a legnehezebb, a feltörő rosszullét miatt elkezdtem kiírni a közösségi oldalra, hogy hányadik palacknál tartok, ezzel is tudatosítva magamban a küzdelmet, mint amikor a hegymászó elindul a csúcsra, és a meredek lejtőn lefelé nézve merít erőt a megtett útból a csúcsra való felkapaszkodáshoz. 
Nem volt könnyű, de a 9. volt az utolsó, és utána találkoztam az orvosommal. Ő felvázolta a jövőt, mindenféle vizsgálatok, ellenőrzések következnek még, de a lényeg, hogy "GYÓGYULÓ FÉLBEN LÉVŐNEK" nevezett, és hihetetlen és váratlan fordulattal megengedte, hogy visszamenjek dolgozni. A munkaalkalmassági orvosomnak írt jelentésben ez áll:

"Kezelése befejeződött. Munkába állhat."  

Először majdnem a nyakába ugrottam, pedig nem vagyok egy ugrálós típus. Még soha nem örültem ennyire annak, hogy újra taníthatok, hogy újra gyakorolhatom a hivatásomat. Ha visszagondolok április 17-ére, amikor ugyanő azt mondta, felejtsem el a tanítást, akkor azt hiszem a tudomány, az ő szaktudása és minden más mellett az, hogy 4 hónap után mégsem kell elfelejtenem, ez számomra ajándék és óriási kegyelem. 

Így tehát holnaptól új időszámítás kezdődik, mert visszamegyek, de nem ugyanazzal a tervvel, mint áprilisban. Sokkal jobban szeretnék az emberekre koncentrálni, köztük saját magamra is, és nem a mennyiségre, a vállalható, elvégzendő teendők sorára. Az élet, köztük az én életem is sokkal értékesebb ennél, és vannak, lesznek dolgok, amiket el kell engednem, hogy cserébe azt, amit csak én tehetek meg az én helyemen, azt megtegyem. 

Sokat tanultam, tanulok arról, hogy az élet a kincs, hogy minden pillanatot, amit fájdalom nélkül, könnyű levegővétellel élek meg, azt nagy örömmel tegyem. Az idő a legfontosabb, semmivel sem pótolható kincs. Mindaz, amit egymással töltünk, amikor a másikra figyelünk, amikor a másik életét éljük azért, hogy részesedjünk az örömeiben, és osztozzunk a fájdalmában, a legértékesebb rész az egész kerek mindenségből. 

Szeretném én is "végig futni a pályám, a feladatomat teljesíteni", értelmes, tartalmas éveket "megmászni". és adni, amit lehet, amire képes vagyok, időt, örömet, tudást, szeretetet, és mindent. 

Gondolom, most sokan fognak más bejegyzéseket olvasni, mert azok, akik egy betegség krónikáját akarták megismerni, azoknak nem túl érdekes a hétköznapok harca. De ez nem baj, mert az a lényeg, hogy mindenki megtalálja a maga virágát a mezőn, aminek az illatától örömösebb életet tud élni. 

Nekem új feladatom is van, meg akarom mutatni, hogy "az élet a kincs", és szeretném, ha a történeteim egy-egy percre megállítanának, és kiemelnének a mindennapok forgatagából. 

Ezért álljon itt egy rövidke kis story befejezésül.

A húgom, aki most is vívja a maga nagyon nehéz csatáját, gyógypedagógus egy olyan középiskolában, ahol 13-16 éves fiatalokat tanít. Vannak közöttük autisták, tanulásban akadályozottak, értelmi fogyatékosok. Az iskolába többségében normális diákok járnak, ő egy külön épületben foglalkozik a tanítványaival. De időről időre vannak olyan programok, amelyeken a különböző tantárgyak, csoportok mutatkoznak be. Egy alkalommal nekik kellett az egész iskola előtt műsort adniuk. A kollégái, sőt a szakirodalom nagy része is azt mondja, hogy az autisták alig fejleszthetőek. Ő ezt soha nem hitte le, és óriási munkával egy zenés-táncos bemutatót rendezett, melynek a csúcspontja a két autista tanítványának főszereplése volt. A Blues Brothers: Everybody needs somebody c. dalát adták elő ugyanazzal a koreográfiával, ugyanolyan jelmezben, mint a filmben. A refrénnél már az egész iskola állva bulizott velük, mert mindenkinek szüksége van valakire! A húgom megmutatta, hogy igen, mindannyiunknak szükségünk van valakire! 

Nekem és neki is! Nem csak egyszer, hanem mindig. Ő ott, én itt akarjuk elmondani a létünkkel, a munkánkkal, hogy egymásért vagyunk itt a Földön, és hogy mindannyiunk élete értékes, MINDENKIÉ! 

Segítsetek élni!

"Álmodj tovább,
Láss meg minden pici csodát.
Élj úgy, hogy sohase bánd,
Csak egy nap a világ.



Álmodj tovább,
Lásd, ha égig érnek a fák.
Élj úgy, hogy sohase bánd,
Csak egy nap a világ.



Gyönyörű dal az élet,
Boldog, ki kottát nem követ.
Ha szívből zenélsz, 
Az égig felérsz.
Miért félsz?"

U. i.: a két dalt az alábbi linkeken hallgathatjátok meg: